Chapter 0,1

Hogy pontosan mi is vezérelt odáig, hogy emós legyek? Igazából én sem tudom: talán azért, mert ki akartam tűnni a többi ember közül, de az is lehet nyomós érv, hogy egyszerűen képtelen voltam mosolyogni abban az időszakban. Olyan, mintha rögzítették volna a szám szélét, s mikor mosolyogni szerettem volna, nem ment. Ugyanolyan fapofával meredtem magam elé, s reméltem, hogy ez nem tűnik fel senkinek. Ámde a média mindent kiforgatott egyik percről a másikra.

Félreértés ne essék, nem voltam akkoriban olyan nagyon híres. Sőt, az ország lakosságának a fele, ahol laktam, azt se tudta, ki vagyok. Csak magamnak énekelgettem, amit felvettem videóra és végül felkerült az egyik legnevezetesebb videó megosztóra, ahol ugyan kaptam pár pozitív és több negatív véleményt, viszont nem is akartam olyan karrierről álmodni, mint például Justin Bieberé. Csupán bekerültem a „cover” éneklők közé, akiket a fiatalság nagy része ismert, én azonban homályba kerültem, csak akkor keltettem fel az érdeklődést magam iránt, mikor a szőke hajam hirtelen feketévé vált és a ruhatáram sötét ruhákból állt.

Akkor tényleg médiaszenzáció lettem. Én lettem a hisztérika, aki arra vágyik, hogy a közönség megsajnálja, ezáltal mindenki rácuppanjon a felvételeimre és egy rossz szót se mondjanak az énektudásomra, mert én azonnal húzok a karomon egy strigulát egy pengével. Úgy vélték, bolha került az alsóneműmbe, a viszketegség, miszerint én leszek a világ egyik leghíresebb énekesnője, rám ragadt, én pedig hiába próbáltam ez ellen védekezni, lehetetlenség volt.

Szinte az összes újságban szenteltek nekem egy-egy oldalt, interjúkat akartak tőlem kicsikarni, amelyeknek én ellent álltam. Az anyám teljesen az őrület szélére került, mikor már a szupermarketben kergették meg a riporterek, miszerint mit gondol rólam és az állítólagos tehetségemről, amely persze nem létezik. Az incidens után körülbelül fél óráig üvöltözött velem a stílusváltásom és a videóim miatt. Arra kényszerített, hogy megszüntessem a felhasználómat, mert ő ezt egyszerűen nem bírja és én is leszek szíves letenni az álmomról.

Megtettem. Kettéhasadt szívvel ugyan, de még aznap este bekapcsoltam a laptopomat és töröltem a fiókomat, az összes videóval együtt, amiben én beleélve magamat énekeltem. Minden közösségi portálom megszűnt, hogy még véletlenül se találjanak meg, de az üldözések nem szűntek meg. Nem tudtam iskolába menni, állandóan piszkáltak a társaim a külsőm és a „botrányos viselkedésem” miatt, volt úgy, hogy éjszakánként álomba sírtam magamat. Kérhettem volna pszichológus vagy akár az anyukám segítségét, de az előbbivel az volt a bajom, hogy nem akartam egy idegen orrára kötni az érzelmeimet, az utóbbi pedig valósággal pikkelt rám. Gyűlölt, amiért a nyakunkba hoztam a sajtót és már nem volt egyetlen nyugodalmas percünk sem.

Hamarosan magántanuló lettem. Nem jártam be órákra, bevállaltam, hogy szinte minden anyagot egyedül dolgozok fel és félévente vizsgát kell letennem. Ez annyiból volt jobb, hogy nem zaklathattak legalább az iskolatársaim, s addig alhattam és sajnálhattam magamat az ágyamban fetrengve, ameddig csak szerettem volna. Akkor ettem, mikor kedvem szottyant és amúgy is, csak a tanulásba temetkeztem. Ennek ugyan a kitűnő bizonyítvány lett az eredménye, azonban úgy éreztem, hogy ez nem teljes vigasz. Kellett valaki, aki meghallgathat és átérzi, mi történik velem.

Nyitottam a blogot, ahová folyamatosan töltöttem fel bejegyzéseket. Teljesen anonim maradtam, megérkeztek azok az emberek, akik hasonló kaliberűek voltak mint én, rajongtak az emós életmódért és e-mailben tartottam velük a kapcsolatot. Mikor a nevet kérdezték, egyszerűen kamuztam egyet, de az idő elmúlásával hamarosan rájöttek, hogy ki áll mindez mögött. Ismét az újságokba kerültem, gondolatokat kiszakítva a napi meséléseimből, mondván, hogy nem adtam fel a híressé válást, csak éppen máshogy próbálkozom.

Anyám üvöltött velem, mikor kiderült. Este nyolckor ért el hozzá a levél, a blogom linkjével, mindennel. Neki elég volt egy másodperc, hogy rávessen egy pillantást és tudta, hogy én vagyok a tulajdonosa. De, azt remélve, hogy most az egyszer mellém áll, mosoly nélkül elé álltam, viszont magabiztos voltam. Csupán akkor eredtek meg a könnyeim, mikor kiderült, hogy a pletykalapoknak jobban hisz, mint nekem és kezdetét vette a hat órán át tartó hisztéria, amit én az utolsó percig végigsírtam. Őt azonban ez nem érdekelte, csak szónokolt folyamatosan.

– Elegem van belőled! Ilyen problémás még soha nem voltál! Leszel szíves a következő napra kimosni a hajadból a festéket, kidobni a kukába az összes fekete ruhádat és ismét normális leszel, ahogy eddig, megértetted?! Most pedig nyomás aludni, ne is lássalak többet ezen a napon! – Ez volt a végszava hozzám, s ez a hajnali órákig visszhangzott a fejemben.

Szétsírt sminkkel, zakatoló szívvel, cipőben feküdtem a fehér paplan alatt, az ágyamban. A párnámon ott volt a lesírt szemfesték, amely összekente az arcomat, de akkor egy cseppet sem érdekelt. Tudtam, hogy a hajam borzalmas állapotban van és már rég szőkén kéne ragyognia, anyám szónoklata azonban hidegen hagyott. Ahelyett, hogy átsegített volna, még inkább beletaszított abba a gödörbe, amit a pletykások kiástak nekem a stílusváltásom miatt.

A hajnali napfény rásütött az arcomra, a behúzott sötétítőfüggönyök között, vettem egy mély lélegzetet, majd arrafelé fordultam, s lehunyt szemekkel élveztem a fényt, amely akkor körbeburkolt. Abban a pillanatban határoztam el, hogy nem fogok összezuhanni. Bizonyítani fogok, nem is akárhol: egy tehetségkutatóban.