Chapter 0,2

Jó olvasást, ha már az előző rész előtt gyökér voltam és elfelejtettem azt kívánni.:))

Édesapám világéletében nagy utazó volt. Először csak a munkája miatt tette, mert ő amolyan ügynökként dolgozott annak az angol vállalatnak, akik különböző fogyasztószereket gyártottak és forgalmaztak a túlsúlyos emberek számára, de végül igazi szenvedélyévé vált. Imádta körbejárni a világot, szeretett különböző nyelveket megismerni és íz világokat megkóstolni, egy idő után már nem is a munkájával foglalkozott, hanem a kultúrák megismerésével.

A főnökei elnézték neki, elmondásai alapján. Azt hitték, amolyan tanulmányt folytat, hogy aztán javítsanak a szerek minőségén, de valójában szó sem volt erről, apám pedig nem akarta megtagadni az állítást. Meg akarta tartani a munkáját, hiszen ezáltal repkedhetett körbe a világon szinte teljesen ingyen. Ezt a lehetőséget pedig egyáltalán nem akarta elveszteni, így csak bólogatott, míg a főnökei majdhogynem megpaskolták a feje búbját az eszességéért.

Egy ilyen utazás során találkozott össze édesanyámmal Svédországban, amiből megszülettem én. Futókalandnak indult, hiszen egyikük se gondolta komolyan azt, hogy megtelepedhetnek egymás mellett, különben is, apám vad kalandvágyához az is hozzátartozott, hogy a nőket is imádta az ágyába vinni, s nem is válogatott.  Későbbi elmesélései szerint egy nap tíz nőt sikerült felcsalogatnia az ágyába, akikkel rendkívülien jól szórakozott, de a részleteket nem ecsetelte nekem, mert általában anya ekkor nyitott be a szobámba.

Azonban a Sors is úgy akarta, hogy ők együtt legyenek: megfogantam én, ezt pedig már említettem. Anyám valósággal kétségbe volt esve, elmesélései szerint, mivel nem volt felkészülve az abortuszra és nem volt szíve engem megölni. Úgy döntött, hogy akár elvesztheti a leendő karrierjét miattam, de akkor is kihord a szíve alatt és meg fog szülni. Ezt pedig apámat gondolkodóba ejtette, s próbálta rábeszélni az akkor még számára ismeretlen nőt, hogy tegye az ellenkezőjét, de a szőke szépség hajthatatlan maradt.

Apám pontosan akkor gondolkozott el, hogy valójában tényleg ezt akarja-e. Hogy ezentúl akárhova menjen, a volt egy éjszakás kalandjai köszönjenek vissza vagy tényleg nyugodtan tegyen meg egy sétát valahol. Akkor nézett rá anyámra és fedezte fel, hogy valójában egy olyan gyönyörűséget sikerült elcsábítania, ami miatt egyből szerelembe esett vele. Érezte, ahogy a szíve felgyorsul, a tenyerei izzadni kezdenek és az agyát egy fura rózsaszín köd borítja be. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kitart az anyám mellett.

1993-ban pedig megszülettem én, akire mindketten Isten ajándékaként néztek. Imádtak engem, hiszen az én létezésem döbbentette rá őket arra, hogy nekik tényleg együtt kell lenniük. Akkor már anyám kezén ott villogott a házastársi gyűrű, boldogabb volt minden örömteljes embertől, a keblére ölelte volna a világot, amiért az Isten megáldotta őt egy ilyen csodálatos férfival és engem.

Apámból viszont nem tudtuk kiűzni a vágyát, miszerint ő utazgatni szeretne. A nőkről letett, de a világlátásról nem. Újból élvezni akarta az életet, akár mellettünk, akár nem. Nem érett meg eléggé az apaságra, úgy gondolta, hogy mi kettecskén megleszünk együtt, míg ő ismét felfedezi a világot: anyám pedig megdöbbentette, mikor közölte vele, hogy vele tartunk.

Ekkor kezdődtek meg a hatalmas utazásaink: minden gyermekkori évem egy-egy országhoz köthető. Mindig máshova jártam iskolába, a többi gyerek pedig szabályosan vonzódott hozzám, mivel én voltam az új lány, akitől érdekes információkat lehet megtudni. Állandóan velem barátkoztak, engem figyeltek, hogy mit hogy teszek és miként beszélek egyszerre angolul és svédül, mivel apám brit, anyám pedig svéd volt. Mindketten ragaszkodtak a saját anyanyelvükhöz, így két nyelven beszéltek hozzám, elérve azt, hogy csodagyerekként tekintsenek rám a jövőbeli pedagógusaim: anyanyelvi szinten beszéltem két nyelvet, hozzá pedig felvettem egy újabbat, mikor elkezdtem az iskolát.

Amerikában például a spanyolt, Angliában a franciát, s mikor Japánban jártunk, néhány különleges írásmódot is elsajátítottam. Emellett megtanultam kezdő szinten olaszul, mikor a Csizmás Itáliában éltünk pár évig, mivel máshogy nem tudtam kijönni a helyi gyerekekkel. Angolul csak nyögdécselve beszéltek, a svédre azt hitték, hogy valamilyen földönkívüli nyelv, így maradt az a lehetőségem, hogy kihasználom a nyelvérzékem és hozzáteszek az amúgy hosszú listához még egy nyelvet.

Legjobban mégis Ausztráliát élveztem. Közel laktunk a tengerparthoz, végre értettem a nyelvet, nem kellett állandóan arra kérnem a többieket, hogy beszéljenek hozzám lassabban, mivel alig értem a mondanivalójukat, ha hadarnak. Úgy tűnt, a szüleim is elégedettek, egy pillanatig el is hittem, hogy a nagy világjárás megszűnik, mivel tizenévesként egyre inkább arra vágytam, hogy végre valahol megtelepedjünk. Szó sincs arról, hogy esetleg nem élveztem volna, mert nagyon is szerettem új helyeket és nyelveket megismerni, de egyszerűen nem vágytam másra, mint egy kellemes otthoni érzetre, ami az egyik helyen sem volt meg.

Az egyik nap édesanyám elvitt egy közeli centrumba, pontosabban állatkertbe, ahol gyerekekkel foglalkoztak. Az ott lévő alkalmazottak teljesen elhűltek, mikor váltogattam a nyelveket, a végén pedig elmosolyodtam. Mindenki tapsolt, majd felajánlották, hogy úszhatok a delfinekkel, én meg szinte haraptam az ajánlatra. Egy nő mosolyogva adta fel rám a ruhát, majd ő is felvette az öltözékét és belevezetett egy medencébe, ahol megismerkedtem Ronival, az idomított delfinnel.

Az idomár mindvégig tartott engem, mivel a lábam nem ért le a medence aljáig, végül utasított, hogy kapaszkodjak meg Roni uszonyában, amit hatalmas bizalommal meg is tettem, a delfin pedig abban a pillanatban úszni kezdett, mikor a nő elengedett. Felsikítottam a hirtelen arcomba fröccsenő víztől, de a rá következő pillanatban hatalmasat nevettem, s élveztem, ahogy együtt szeljük az általunk keltett apró hullámokat.

Ámde a boldogságom hamar el is szállt. A delfinekkel való pancsolás hamar véget ért, a nő kihozott a medencéből és megdicsért, hogy nagyon ügyes voltam, azonban a következő pillanatban erős szorítást éreztem a karomon, a kezek tulajdonosa pedig az anyám volt. Felnéztem rá elkerekedett szemekkel, a tekintete sötét volt, a szája pedig lefelé görbült. Szőke tincsei ziláltak voltak, remegett egész testében és kemény hangon utasított arra, hogy azonnal öltözzek át, megyünk haza.

Kicsit elszontyolodva, de megtettem. Megszárították a hajamat villámgyorsan, belebújtam az utcai ruháimba és odamentem édesanyámhoz, aki megköszönte az én számomra feledhetetlen élményt és köszönés nélkül hagytuk el a helyet.

Otthon azonnal megfürdetett, megvacsoráztatott és lefektetett. Mindezt olyan durvasággal tette, hogy azt hittem, ott menten sírom el magamat, de eszem ágában nem volt elpityeredni. Féltem ilyenkor az anyámtól, volt már rá számos példa, mikor egy egyszerű könnycseppért is felpofozott, mondván, hogy legyek erős és ne mutassam ki a gyengeségemet.

Ez általában akkor volt, mikor kitört belőlem a bőgés, miszerint nem voltak barátaim. Illetve egy volt, aki Svédországban élt, ámde a köztünk lévő távolság túl hamar megmutatkozott és megszakítottuk a kapcsolatot. Nem jöttünk ki egymással, irigykedett rám az utazások miatt, mivel ő állandóan otthon csücsült és hallgatta a meséimet a kalandjaimról. Azt pedig nem is tudta, hogy legszívesebben cseréltem volna vele, mert az ő anyukája időközben nem vált gonosszá és legalább volt egy állandó lakhelye, nem pedig úgy, mint nekem. Tulajdonképpen egymás életmódjáért epekedtünk.

Akkor törtem össze végleg Camille miatt, s ekkor csattant el az első pofon az arcomon. Igaz, ez már régi mese, de még mindig emlékszem arra az éles csattanásra, majd égető fájdalomra, ami az ütést jelezte és követte. Attól a perctől fogva tartottam az édesanyámtól.

Ezeken elmerengve feküdtem az ausztrál házunkban lévő szobámban, az ágyamon. Nemsokára pedig a szüleim komolyan összevesztek, állandó csörömpölés volt hallható, elfojtott káromkodások és ordítások. Órákig vitatkoztak, csúnyábbnál csúnyább kifejezéseket vágtak a másik arcába, én pedig akaratlanul is, de könnyezve hallgattam végig a durvább szóváltásukat, miközben megszorítottam mindkét kezemmel a párnámat.

Másnap reggel pedig anyám idegbetegen közölte velem, hogy visszamegyünk Svédországba. Én eleinte örültem neki, hiszen végre újra otthon lehetek, boldogan pakoltam, de a lelkesedésem hamar lelohadt: kiderült, hogy a szüleim elváltak és apa nélkül megyünk haza.

Induláskor konkrétan apa lábától rángatott el anyám, különös kegyetlenséggel teremtett le, miszerint ne legyek gyerekes, miközben nem is tudtam másképp viselkedni, mint egy gyerek: mert még mindig az voltam, a lelki érettségemet és koromat tekintve.

Pár hónap múlva már papíron is volt a válásuk, az ok pedig nem volt más, mint az, hogy kiderült, hogy apám mégis csak megbámulja magának a nőket jó néhány éve és képes volt egy hotelben együtt is élvezni velük az ágyban. Ezt megtudva undorodni kezdtem az apámtól, aki viszont kézzel-lábbal próbálta menteni a menthetőt: fenntartotta a látogatási jogot, anyámnak pedig könyörgött, hogy beszéljék meg hidegvérrel a dolgot. Anyámat nem sikerült meggyőznie, makacsul kitartott az elve mellett, az én gyermeki érzéseimmel nem is foglalkozva, mert a szívem apa után vágyott, annak ellenére, hogy hányni támadt kedvem tőle.

Tizennyolc éves koromig találkoztam apámmal, elhalmozott ajándékokkal, de hirtelen a nagy lelkesség megszűnt. Az új családja teljesen lekötötte, a nő, akivel együtt élt, megajándékozta őt két fiú gyermekkel, akikkel sokkal szívesebben volt, mint velem. Sorra mondta le a találkozásainkat, megfeledkezett a szülinapomról és a hangja hideggé vált, mikor velem beszélt.

Végül kaptam egy cetlit tőle, amin ez állt: Nem vagyok rád többé kíváncsi. Ne keress. Apám írása volt. Könnyezve simítottam végig ujjaimmal a sorokon, lehajtottam a fejemet és lassan, de sikeresen beletörődtem abba, hogy nekem nincs többé apám. Végleg kitagadott az életéből.

Mindez 2011-ben történt. Drámai fordulatok kísérték végig a kapcsolatunkat, egészen 1993-tól addig az évig. Fokozatosan elhidegültünk egymástól, miközben én bírtam rá arra, hogy megmaradjon anyám mellett. Az én létezésem.

Akkoriban többször is kívántam azt, hogy anyám bárcsak úgy döntött volna, hogy az abortuszt veszi igénybe. Akkor nem töri össze apám az ő szívét, mindketten boldogan élhetnének, azzal a tudattal, hogy volt egyszer az életükben egy magzat, akinek a nemét és nevét ugyan nem tudják, de nem is forgatta fel az életüket teljesen. S ha nem léteznék, akkor nem utálna az anyám, aki engem okolt mindenért, én pedig nem kényszerültem volna arra, hogy megküzdjek az Élet rögös útjával.